Csatlós Judit - Nagy Szilvia: Rakománykultusz / Szemző Zsófia két kiállítása
cikk a februári Új művészetben
Rakománykultusz
Szemző Zsófia két kiállítása
Richard Feynman fizikus vélhetően nem viccelt, amikor 1974-ben először használta a rakománykultusz-tudomány (cargo cult science) kifejezést. Értelmezésében ez egy olyan (ál)tudományos tevékenység, amely külsőségeiben hasonlóságot mutat a tudományos munkával, de módszereiben erősen eltér annak eszközhasználatától. Maga a kifejezés a "rakománykultusz" jelenségéből ered, ami azokra a vallási mozgalmakra vonatkozik, melyek a fehér kultúrára jellemző anyagi javak megszerzését vallási rituálék segítségével igyekeznek elérni. Az egyik legjobban dokumentált esettanulmány szerint Vanuatun az 1940-es években a helyi törzsek elkezdték utánozni az ott állomásozó amerikai katonáknál látott utánpótlás szállításhoz, ellátmányozáshoz kapcsolódó cselekedeteket: szimbolikus leszállópályákat és irányítótornyokat építettek, ahova csalétkekkel próbálták vonzani a rakományt szállító repülőgépeket.
Feynman professzor azonban az áltudomány szinonimájaként használja a kifejezést, amikor a tudósok a valós tudományhoz hasonló eredményeket produkálnak nem kellően megalapozott tudományos tevékenység alapján. Ami számunkra érdekes ebből az elméletből az nem kizárólag a kritikai él, sokkal inkább az a szimbolikus cselekvés, amellyel Szemző Zsófia Vanuatun lakosainak lesz a rokona. Vegyük például a Liget Galériában Valami hiányzik címmel bemutatott hiánymérési-kísérletet, melyben Szemző a tudomány módszereit alkalmazva áltudománnyá változtatja pozitivista tudományunk alapjait. A tudományos munkák a vizsgált jelenségek lehatárolására, mérhetővé tételére törekvésével szemben Szemző egy sajátos szubjektív tényező közbeiktatásával szétfeszíti a tudomány kereteit és ebben a parttalanságban tárja fel a kortárs életvilágot. A módszer különössége, hogy egyetlen kérdésre épül. Mi hiányzik neked? – kérdezi meg a művész a barátait, ismerőseit, majd a pillanatnyi kívánságok, hétköznapi vágyak és életre szóló álmok lajstromát készíti el. Ezt követően leválasztja a válaszokról az élettörténeteket, a kulturális és szociális tényezőket, hogy puszta tényként összehasonlíthatóvá, mérhetővé tegye a kapott adatokat, és egy fiktív rendszerbe helyezze azokat. Ez a hiánytipológia megismétli a 19. század végi tudományos kutatás módszereit, és a lecsupaszított tényeket, azaz hiányokat, szervezi rendszerré.
A kiállításon megidézett mengyelejevi periódusos rendszer és a Maslow-piramis feleleveníti a tudományos gondolkodás azon álmát, hogy a világ jelenségeit, ide értve az emberi lelket is, analizálja, kategorizálja, közös rendszerbe kényszerítse. Mengyelejev a részek megismerésén keresztül próbált meg eljutni az egészhez, ugyanakkor az elemek feltérképezése annyira lefoglalta őt és kortársai érdeklődését, hogy észre sem vették, az általuk elkülönített egységek olyan komplex és sokszor kiszámíthatatlan módon kapcsolódnak egymáshoz, hogy így sohasem fognak eljutni az egészhez. Ahogy a „fajsúly” alapján elrendezett hiányok is oly mértékig relativizálódnak, hogy már csak a hiányérzet tényét rögzítik.
A kémia talán még egy viszonylag egyszerű feladatra vállalkozik, legalábbis a pszichológiához viszonyítva. Maszlow szükséglet piramisa, mintha Szemző Zsófia által felsorolt hiányokat próbálná egy koherens, hierarchizált rendszerbe foglalni. A szükséglet Maslownál egyfajta hiányérzet, amely önmaga megszüntetésére irányuló cselekvésre készteti az embert. A logikusan felépített piramis érvényességét korlátok köré szorítja, hogy a saját kultúrájában elsajátított értékrend és elvárások legalább oly mértékig szervezik a szükségleteket, mint az objektív tények. Szemző azon mindennapi tapasztalata alapján, hogy a csúcson lévő önmegvalósítás szükséglete lépten-nyomon felülírja a fiziológiai szükségleteket, a biztonság igényt, de akár a szociális szükségleteket is, egyszerűen elcsúsztatta egymásra épülő szinteket és a párhuzamosan le és felfelé tartó nyilazással flexibilisé tette a zárt rendszert.
Szemző rajzaival nemcsak ezeket a konkrét modelleket kérdőjelezi meg, hanem a megidézett tudományos szemléletet és módszereket is. A fekete-fehér, sematikus rajzok nem magyarázatai a tényeknek, hanem a feliratok, szövegtöredékek és képi elemek egymásnak feszülése a nézőben is megidézi a hiány szorongató érzését.
Egy igazi rakomány-kultusz esemény résztvevői lehettünk a Mézesmadzag Ingatlaniroda című kiállításon is az Inda Galériában. Itt Szemző érzékeny, néhol abszurdba, néhol szürelizmusba hajló rajzai és festményei mintha vallási-szimbolikus ráolvasásként szeretnének hatni a felvetett társadalmi problémákra, ilyen módon a művészi cselekvés mint megoldási lehetőség lép elő. A Külvárosi koktél sorozat a szociológiai-antropológiai esettanulmányok résztvevő megfigyeléseinek leírásait idézi, ahol a könyv fölött kissé elkalandozott olvasónak nem szociofotós ábrázolásmódban, hanem kiszínezett mesekönyvek lapjaiként jelentek meg a társadalmi problémák, szubkultúrák, asszimiláció, társadalmi rétegződés, ingázás kérdéskörei. Az egyik központi kép előterében, egy családi fénykép elmosódó, múltba merülő szereplői tűnnek fel egy vélhetően sportboltként funkcionáló kioszk előtt. Felettük lebeg egy rakéta, a képek egymásra vetülésében orra tollheggyé, hajtóműve pedig festékes tubussá alakul.
A képsorozatot követve alig észrevehető nem-helyek (non-lieu) – vasutak, hidak, közlekedési csomópontok, repülőterek, ipari övezetek – zónáin haladunk keresztül. Ezek a főként építészeti és technológiai sajátosságok alapján leírható tranzit területek a valódi helyeket – a fogyasztási, közlekedési és kommunikációs tereket – belakók és használók névtelenségét, magányát, láthatatlanságát reprezentálják, s általában a valódi helyek ellenpólusaiként manifesztálódnak. A Külvárosi koktél sorozatban az álom-valóság kettőssége a nem-helyek és képzetek közötti távolságként, külső és belső képek egymásra vetítéseként fogalmazódik egységgé. Vagy ha úgy nézzük, a nem-helyeket nem-dolgok népesítik be. A külvárosi helyszínek és szupermodern terek a valóság szürke rétegeiként adják a képek alapját: határozott filc és tusvonalak, amitől karakteresen eltérnek az álmok, ábrándok, emlékek képei. Puha, elmosódó körvonalakból kirajzolódó különös tárgykombinációkkal találkozunk: a valós, hétköznapi tapasztalataink alapján megismerhető világból kiemelt motívumok a mindennapitól eltérő kapcsolatokat alkotnak. Emlékképek, kiszínezett fényképfoszlányok folynak össze tárgyakkal, szürreális valóságot alkotva, ahol minden rész hiteles, felismerhető, megfogható, együttesen azonban kiszakadnak az idő-tér alkotta hálózatból, gravitációt, fizikai határokat hátrahagyva lebegnek szemünk előtt. A város tervrajzként, saját tömegének fekete-fehér körvonalaként adja a hátteret a benne élő, utazó, tevékenykedő emberek álmaihoz, gondolataihoz. Elhelyez, de nem határol. Ösztönöz, de nem korlátoz.
A társadalomtudományi, társadalompolitikai kérdésfelvetés következő rakománya a túlnépesedés, a rossz szociális körülmények, elszegényedés kérdésköre. A Favela Rising sorozat épülettömbökön tornyosuló nagyvárosi favelái kíméletlenül szembesítenek a szlömösödés, elszegényedés félresöpört, külvárosokhoz társított problémáival, egyfajta társadalom-földrajzi földcsuszamlás segítségével. Mi történik vajon, ha az ignorált és láthatatlan szegénynegyedek a város közepén kezdenek el burjánzani? Vajon a település-rehabilitáció így a "problémás" területek eltűntetését, lebontását jelentené-e, vagy egy aktívabb, cselekvő jelenlétet? Végső elkeseredésünkben felkereshetjük a Mézesmadzag Ingatlanirodát, ahol hitel nélkül elérhetjük álmaink otthonát. A Mézesmadzag Ingatlaniroda házai épp annyira reálisak és lakhatóak, mint amennyire szürreálisak és megvalósíthatatlanok. Hol tájképként jelennek meg, hol objektumként, hol pedig organikus élőlényként. Épített környezet és természet összefonódik, hegyek, tengerek, dombok, fák, szigetek, erdők keverednek a mindennapi városi lét eszközkészletével: toronyházzal, földgömbbel, üvegházzal, körhintával, gyárral, híddal, hajóval. Az akvarelleken vattacukor könnyedséggel bontakoznak ki a különböző privát terek, dobozba rejtve, fa tetejére tűzve, nem kevésbé elérhetetlen módon, mint az ingatlanirodák ajánlataiban. Az ingatlanügynökségek játszanak álmainkkal, mi pedig boldogan álmodozunk.
Szemző rakománya a társadalomtudomány, tudománykritika és fikció különös egyvelege, ami a tudományt is mágiává változtatja. Talán azzal a különbséggel, hogy amíg a rakománykultusz szimbolikus cselekvési teret és ezzel együtt valós problémákra virtuális megoldásokat kínál, addig a tudomány sokszor hajlomos saját igézetébe zuhanva megfeledkezni a visszacsatolás szükségletéről. A nem éppen pozitív csengésű rakománykultusz-tudománynak ugyanakkor teljes létjogosultsága van a személyes tudás és ehhez kapcsolódóan a cselekvési mező kitágítása miatt társadalmunkban. Arjun Appadurai indiai antropológus a tudás demokratizálásának szükségessége kapcsán írta, hogy az egyént közvetlenül érintő társadalmi jelenségek feltérképezése, - még ha módszerünk nem is minden részletében professzionális vagy szakszerű a tudományos követelmények tekintetében – lehetővé teszi a problémák felismerését és hozzájárul a társadalmi változásokhoz. Tehát a valláshoz való jog mellett Appaduraival együtt felvehetjük a listánkra a kutatáshoz való jogot is. Látjuk, hogy Szemző Zsófia saját maga által felállított szabályokat követő kutatása eredményeként amellett, hogy művészeti mintákat mutat fel társadalmi jelenségek megoldására, ösztönzi a személyes vonatkozások feltérképezését, és egyúttal élénkíti az ezekről való gondolkodást.
